Murakami Haruki
Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

Hogy mikor alakult ki köztem és a futás között valamiféle érzelmi kapcsolat?

Amikor általános iskolás voltam.
Időnként "kis kört" futottunk tornaórán. Ha jól tévedek, ez 1200 métert jelentett az iskola körüli utcákon és talán 6 perc menetidő jelentette az ötöst. Egyszer, de csak egyetlen egyszer valahogy összehoztam és nagyon büszke voltam magamra.  
Keringet legenda a "nagy körről" is, az már kivitt egészen a vasútig, olyan 3 km lehetett. De a tornatanárom futás tekintetében vajszívű volt, nagy kört sosem futtatott velünk. A talajtorna volt a fétise és a "kettes oszlopra fejlődj! egyes oszlopra szakadozz!" A mai napig a fülembe cseng, pedig legalább 23 éve, hogy utoljára hallottam. 
Emlékszem, rossz idő esetén az épületen belül is kellett futnunk. Egy-egy kézben 2 kilós súlyokkal. Körbe-körbe fel a lépcsőn, végig az első emeleti folyosón, le a lépcsőn, végig a földszinten, fel a lépcsőn... Néhány kör után letehettük a súlyzókat és jöhetett 2-3 kör repülés. Szinte szó szerint. Kis túlzással szárnyakat kaptunk a súlyok nélkül. Azzal a plusz 4 kilóval a kezemben csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan letehetem és utána milyen könnyűnek érzem majd magam. 
Középiskolában a Cooper tesztet erőltették - utáltam is. Valahogy a körbe-körbe keringés a salakpályán sosem jött be nekem. 

Kérdés és magyarázat nélkül hosszútávot futtatni valakivel, akinek nincs hozzá kedve, vagy akinek nem illik a testfelépítéséhez, értelmetlen kínzás. ... Az iskola az egy ilyen hely. A legfontosabb, amit az iskolásban megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni.

Amikor szabad akaratomból futottam, csak úgy, akkor élveztem. Ez általában kimerült nálam néhány hirtelen felindulásból elkövetett 20 perces hóesésben kocogásban. De egyébként... Ha bármelyik tesitanárom látta volna az első 5 km-es futásomat túl a harmincon, egyik sem hitt volna a szemének. 
Milyen fura az emberi agy... Ennyi, év után valahogy nagyon hátulról bújtak elő ezek az emlék. 
És jól el is tértem a tárgytól.

Tehát Murakami Haruki és a futás. És az írás. Mert ezekről szól ám ez a könyv. 
Anno amikor elkezdtem a kis 5 kilométereimet futni, már egyszer nekikezdtem elolvasni, de valamiért nagyon hamar abba is hagytam. Hiába, az embernek is van érési ideje. Úgy látszik én most 5 évvel később értem meg erre. 
Nagyon tetszett! Olyan élményem volt, mintha valaki megírta volna a gondolataim egy részét. Valaki, aki a vesémbe lát. De biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan vannak még rajtam kívül, akik így éreznek. 
Ez egy memoár, ahogyan azt Murakami Haruki is megjegyzi az elején. Visszaemlékezések, feljegyzések és elmélkedések sora. Én a magam részéről nagyon örültem neki, hogy picit beleshettem az életébe. Ugyan nem enged sok betekintést, de az a kevés számomra valahogy mégis megtisztelő. Azt gondolom, hogy alapvetően ez az ő  zárkózottságából adódik. De nem is számít igazán, mert ez a könyv így teljes. Mindenre magyarázatot ad. Hogy mit, miért és hogyan tesz, illetve, hogy miért ad csak ennyit magából.
Ami számomra a leginkább figyelemre méltó, az az alázat. Az írás iránt. A futás iránt. És úgy egyáltalán az egész élet iránt. Szerettem ahogy ír, ahogy fut. Ahogy felkészül. Ahogy időt szán mindenre, ami számára fontos. A regényekre, a maratonokra, a triatlonokra. Ha kell, az elvonulása.
25 futással töltött év tapasztalata van ebben a könyvben. Nem hivalkodóan, nem pökhendi módon. Tisztelettel és alázattal.  Egy hosszúra nyúlt visszaemlékezés - igen, memoár. Olykor viccesen, de mégis mély és tartalmas gondolatokkal.
Én a magam részéről bátran merem ajánlani futóknak és nem futóknak egyaránt, mert mindenki megtalálja benne a maga hasznos kis útravalóját.